„Az leszel, amit el tudtál képzelni magadról.” Akkor még volt úgy negyven kiló túlsúlyom, s azt hittem, az minden bajom forrása. De ennek ellenére elképzeltem, amit szerettem volna…
Azóta már tudom, hogy a kövérség csak szikla volt az utamban. Nincs már túlsúlyom, eltakarítottam. De már azt is tudom, hogy nem attól lett napfényesebb az életem, mert nincs már ott az „útelzáró” (test)tömeg, hanem attól, hogy mehetek és megyek az utamon. Hogyan csináltam? Könyvet írtam erről.
A címe:
Az egyik legfontosabb, amit mondhatok, hogy minden ember csoda. Ám csiszolatlan gyémántok vagyunk mindannyian mindaddig, amíg nem vesszük a bátorságot ahhoz, hogy kicsiszoljuk magunkból a ragyogó ékkövet. Addig csak olyan kavicsnak tűnünk, mint amilyenekből a nagy építkezések sóderrakásai állnak arra várva, hogy felhasználják őket arra, amire ott éppen szükség van. Aztán még az is lehet, hogy az az egyszerű folyami kavicsnak tűnő csiszolatlan gyémánt belegurul a sárba, és csak úgy taposnak rajta az arra járók.
A gyémántkavics nem választhat. Ő csak várhatja, észreveszik hozzáértő szemek, hogy milyen értékes, és elviszik a csiszolóknak, hogy végigélve a tortúrát megmutathassa igazi mivoltát. Mi embergyémántok azonban magunk döntünk arról, hogy vállaljuk-e az átalakulás nehézségeit és gyönyörűségét azért, hogy valóban a saját utunkat járhassuk aztán.
Merre is induljunk, hogyan is fogjunk hozzá, mi vár ránk? Ilyen kérdések akkor is felmerülnek, ha már vesszük a bátorságot a változáshoz. Ilyenkor szükségesek az előttünk járók tapasztalati, tanácsai, útmutatásai. Ezért írtam a könyvem, és ezért hoztam létre ezt a honlapot is, hogy elmondjam mindazt, amit tapasztaltam azután, hogy a saját nagy gyémántcsiszoló utamat járni kezdtem. Remélem, sokak hasznára válik mindaz, amit mondani tudok.
Érdekel valakit egy életrajz? Most mondjam el, hogy 1959. november 19-én születtem Baján? És már kicsi gyermekkoromban szembesülnöm kellett azzal, hogy egész más az élet túlsúllyal, mint nélküle. De a nagymamám – és talán az anyja után apám is – mindig nagyon büszke volt rá, hogy milyen „ERŐS” lányka vagyok. És hogy egészen addig, amíg Lenke néni a gimnáziumban „kezelésbe nem vett” élnem kellett a kövér kislányok nem túl könnyű életét. Aztán már akár elégedett is lehettem volna a testalkatommal – gondolom ezt visszanézve hosszú évek távlatából -, ám nem így éreztem. Az a néhány kiló többlet (a 173 cm magasságom mellett), ami a Barbie-ságtól elválasztott mindig is azt gondoltatta velem, hogy borzasztó nagydarab vagyok Pedig – így utólag számolom ki -, 22-es volt a BMI-m, no, de ez azért mégis mennyivel több, mint a 18, ahol a soványság kezdődik. Menyasszony koromban, ahogy ez már lenni szokott, talán 20-ra is leapadhatott ez a szám, de aztán a gyerekek születésével robbanásszerűen emelkedett. De azért még néhány évig az elviselhető tartományban maradt, mígnem olyanná vált az életem, hogy igazán ERŐSnek kellett lennem. Család, építkezés, gyerek, munkahely, felelősség munka, munka, munka.
A fontos dolgok sorában csak én nem szerepeltem még a sokadik helyen sem. Száműztem magam a faluba, ahová a városból költöztünk. Az iskolába, ahol dolgoztam akár még papucsban is el tudtam menni. Éreztem, hogy nincs minden rendben, de nem nagyon érdekelt. A nyári szünetekben azért rendre leadtam tizenegynéhány kilót, de a következő tanév végére igen bőven visszaszedtem. Észrevétlenül múltam el negyvenéves, és észrevétlenül lépte át a BMI-m is a negyvenet. S ha egyszer nem ér el egy komoly rosszullét, melyről az orvos azt mondta, hogy a túlsúlyom miatt van, talán ma is észrevétlenül élem a kövér öregasszonyok életét.
Ám nem így történt.Rájöttem, hogy ha ugyanazon az úton járok, mint eddig ugyanoda jutok. Tehát valami mást kellett találnom, mint a megszokott fogyókúrázgatásokat. Most először végre saját érdekemben mozgósítottam mindazt, amit az évek során megtanultam. Rádöbbentem, hogy a túlsúly tünet. Annak tünete, hogy jobban kell magamról gondoskodnom. De hogyan?
Igen, erről beszélek a könyvemben és ezen a honlapon is.
Hiszek benne, hogy mindenki sok, sok örömre, boldogságra született. És ehhez mindenkinek megvan a maga személyes útja, melyet megtalálhatunk mindannyian, ha gondoskodó szeretettel magunkra figyelve elég kitartóan keressük. És ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy el is induljunk az utunkon, és megyünk is rajta, egészen biztosan megélhetjük az igazi “személyes történetünket”, mely maga a boldogság.
.jpg)
Még mielőtt gondolkodás nélkül belefognál a következő fogyókúrába, elgondolkodhatsz egy kicsit, hogy mit is lenne érdemes tenned. Mert fölösleges csak úgy vaktában próbálkoznod. Először diagnózisra van szükség, csak utána kezdődhet a terápia.
Az mondják, az elhízás népbetegség, én meg azt mondom, hogy az elhízás nem maga a betegség, az elhízás tünet. Ahogy a fejfájás sem maga a betegség. Fájhat a fejünk a szemünktől, a vérnyomásunktól, a rossz emésztésünktől és még számtalan mindentől. Azzal, hogy csak a fájdalmat szüntetjük meg még maga a baj ott marad. Ha a vakbélgyulladásra csak fájdalomcsillapítókat szedünk, nem oldunk meg semmit. Hogy létezni bírjunk egyre erősebb fájdalomcsillapítók kellenek. Aztán már nem használ semmi… Azzal, hogy nagy keservesen lefaragunk magunkról pár kilót, a baj még ott marad. Ha visszatérünk a korábbi szokásainkhoz, a kilóink is visszaszivárognak majd. És újrakezdhetjük, és megint újra.. .
A túlsúly tünet
Egyre több ruhád szűk? Egyre nagyobbnak érzed magad, talán már lassan a tükör is kicsi lesz? Egyre nehezebben megy le egy-egy kiló, egyre gyorsabban jön vissza? És még mindig nem kiált elég hangosan szegény tested? Vagy figyelsz már a szavára? Hallod mit mond? Hallgasd csak, halk, de határozott hangon ezt mondja a tested:
– Láss már meg végre! Halld már meg a szavam! Merd már érezni, amit érzek! Mekkorára nőjek még, hogy végre észrevegyél? Hogy végre rám is figyelj?! És most is mire készülsz? Arra, hogy csak úgy lekisebbíts, lefogyassz? Ahelyett, hogy figyelnél rám végre? Most majd hetekig gyötörni fogsz, de aztán úgyis visszanövök. Hiába mutatom az utat? Miért harcolsz velem? Vedd már észre, hogy egy csónakban evezünk! Gyere, beszéljük meg! Érted, miattad nőttem meg ekkorára! Hogy végre meglásd, hogy mi is hiányzik.
És ezt is mondja az egyre növekvő tested:
– Figyelj magadra! Fontos vagy! Elhanyagolod magad. Csak csukott szemmel menekülsz. Pedig meg tudod oldani. Sokkal jobbá tehted. Mit gondolsz, miért nőttem így meg? Milyen ember lettél így? Erős? Tekintélyes? Nagydarab? Asszonyos? Anyás?
Mit jelent a hájréteg? Kerítést, biztonságot, el lehet mögé bújni? Vagy nagyobbnak látszol, így nem mernek veled úgy packázni? Tekintélyesebb vagy így? Neked súlyod van ebben a társaságban, ebben a munkakörben? Biztonságosabb lenne, ha “nehézfiú” lennél, ugye?
A háj mögé rejted a nőt? Aki téged akar, akarjon így is? Akarja a lelkedet, ne a testedet? Ne a testedet akarja? Ne akarja a testedet? Kiszállsz ebből a húspiaci versenyből? Nem, te nem játszol ezen a “ki a jobb nő” versenyen? Nem kellenek felesleges udvarlók? Te hűséges akarsz maradni? Te már megállapodtál, nem vagy valami könnyű nőcske?
A körülményeink olyanok, amilyenek. Nem sok esélyünk van rá, hogy megváltoztassuk őket. Viszont hatalmunkban áll a gondolkodásunkat, a haszontalan szokásinkat megváltoztatni. Ha egy úton nem oda jutunk, ahová indultunk, nem érdemes az utat szidni. Válasszunk más utat. Mindig van másik út.
