Hányszor egy nap?

A múltkor írtam egy szöveget arról, hogy aki súlycsökkenést akar elérni, az szigorúan csak háromszor egyen egy nap, és azt mindig ugyanabban az időben (úgy két órán belül ugyanabban az időben) tegye. No, erre aztán kaptam egy csomó kételkedő megjegyzést, miszerint mindenki azt mondja, hogy a sokszor keveset elv a tuti.
Teljesen egyetértek azzal, hogy nincs mindenki számára egyedül üdvözítő megoldás. Nem vitatom, hogy lehetnek, akinek az a jó, ha többször esznek. Ám én saját tapasztalatimból, a sorstársaimmal folyatott beszélgetésekből józan ésszel azt szűrtem le, hogy sokkal hasznosabb, a napi háromszori kötött idejű étkezés.
Ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, hogy azok szednek össze túlsúlyt, akit nem a test éhsége miatt esznek. Csakhogy nagyon nehéz megkülönböztetni a valódi, a táplálékot magát kérő éhséget a pszichés éhségtől. Nagyon hasonlít ugyanis a két érezés egymásra, és komoly odafigyelést igényel, hogy megkülönböztessük őket. Ha viszont nem azért eszünk, mert a testünknek van szüksége táplálékra, hanem azért, mert a hangulatunkat akarjuk befolyásolni az evéssel, akkor az leginkább ahhoz hasonlít, mintha rágyújtanánk. Vajon értelmes tanács-e azt mondani egy dohányosnak, hogy úgy szokjon le, hogy soha ne szívjon végig egy cigarettát, hanem minden órában szívjon el két slukkot. Hát nem tudom…
Azt viszont tudom, hogy amikor én elhatároztam, hogy csak háromszor fogok enni egy nap, és az evések között szó szerint nulla kalóriát engedek le a torkomon, nagyon érdekes dolgokat kezdtem tapasztalni. Először szinte pánik fogott el a gondoltra, hogy mi lesz velem a következő evésidőig. És sokkal többet ettem, mint egyébként szoktam. De józanésszel igyekeztem belátni, hogy semmi bajom nem eshet, ha néhány óráig nem eszem, hiszen nem vagyok én koraszülött csecsemő. De a döntő változást az hozta, mikor a kamasz fiam nyeglén odavetette:
-Mit parázol, anyám? Az ember több hétig is kibírja evés nélkül. - Ez az odavetett megjegyzés döbbenetes hatással volt rám. Mintegy kitisztult az agyam tőle. Attól kezdve minden nehézség nélkül tartom az evésidőket. Ráadásul elkezdtem figyelni magam, hogy mikor is érzek késztetést az evésre. És ezzel nagyon érdekes korszak kezdődött az életemben... (De erről talán majd egyszer máskor írok.)
Észrevettem, hogy egy idő után már eszembe sem jut máskor enni, mint evésidőben. Úgy, viselkedett az éhségérzetem, mint az állataimé. Ők hívás nélkül jönnek mindig, ha eljön az az idő, mikor rendszeresen enni kapnak. De ha két órával később érünk haza, már nem ülnek ott az ajtóban.
Mondom, nem lehet kőbe vésni ezeket az elveket. Eleve különbség lehet a súlycsökkentésen fáradozók között abban, hogy ki mennyi túlsúlytól szeretne megszabadulni. Én negyven kilót fogytam le. Ez kategóriákkal más, mint akin négy kiló a felesleg. De ártani nem árthat senkinek, ha kipróbálja, ami nekem használt. Ha gondoskodó figyelemmel figyelünk magunkra, észre fogjuk venni, hogy mi a hasznos nekünk. És abban biztos vagyok, hogy a magunkra fordított gondoskodó figyelem minden embernél a nulladik lépés, ha meg akar szabadulni akárhány kilótól is.