Az őszinteség sok kárt okozhat – a fogyókúraiparnak

Lassan már a csapból is fogyókúrás témák folynak, azonban alig hangzik el lényeges, használható információ. Ha őszintén beszélnénk, talán még megoldást is találnánk?
Ezer szóból, amit a fogyással kapcsolatban leírnak, jó, ha egy ér valamit. Sok oka van annak, hogy ez így van. Azt hiszem, a legfőbb baj, hogy nem vesszük igazán komolyan a kérdést. Ráadásul sokan húznak hasznot a probléma létéből és az ezerféle megoldási kísérletből. A szenvedő alany meg leginkább maga sem tudja, hogy mi is a baja voltaképpen. Ezer és egy tévképzet kering a témáról, és annak ellenére, hogy már egyre többször figyelmeztetnek a szakemberek, hogy vegyük komolyan a dolgot, leragadunk annál, hogy elsősorban esztétika kérdésről van szó, és a szépségipar, divatipar felségterületére utaljuk a problémát. Pedig ennél jóval nagyobb a baj. Sőt még annál is nagyobb. Mégpedig azért, mert a túlsúly, az elhízás egyik nagyon gyakori oka az el nem ismert, sőt körömszakadtáig tagadott evésfüggőség.
Függőségnek azt nevezem, amikor valamit - jelen esetben az evést – nem arra használjuk a mire való (az evést pl. a testünk táplálására), hanem hangulatunk befolyásolásra. És ahogy már ez a függőségeknél lenni szokott, úgy kezdődik a dolog, hogy egyre többször eszük lazításul, a jó hangulatért. Aztán már azért kell ennünk, mert már az evés hiánya is feszültséget okoz. És így egyre mélyebbre lehet jutni. Persze rendre megpróbálunk kikecmeregni a gödörből, ezért időről időre belekezdünk valami fogyókúrába, megfeszítjük magunkat, majd elviselhetetlen lesz a feszültség, melyről azt gondoljuk, hogy kibírhatatlanul éhesek vagyunk, és ekkor… Igen, ekkor megszegjük a szabályt, amit önként vállaltunk. És az mondjuk rá, hogy „bűnözünk”. No, és akkor már „úgyis mindegy”. Akkor behozzuk az elmulasztott evéseket. Abban reménykedünk, hogy majd legközelebb újrakezdjük, és akkor erősebbek leszünk. De addig visszaszedjük bőben, bőven, amit az előző nehéz napokban leadtunk.
És képesek vagyunk ezt a forgatókönyvet ismételni a végtelenségig. Tele önváddal, bűntudattal, - s mindezekre ráadásul - önbecsapással. De ez talán még mindig könnyebb, mint beismerni a függőséget. Mert azt azért mégsem! Ahogy az alkoholista sem ismerné be (még magának sem) az alkoholizmusát, csak akkor, amikor már nem tehet más. Ameddig csak teheti, azt erősítgeti, hogy csak a társaság kedvéért iszik, meg mert megérdemli, és ez egyáltalán nem baj. Végtelenül haragszik arra, aki azt mondja, hogy ez már sokkal több annál, mint amit ő maga érez. Aki evésfüggő, az sem veszi észre, mennyit is eszik valójában. Úgy gondolja, hogy szinte nem is eszik, csak csipeget. Hárítja, bagatellizálja a témát. És várja a csodakapszulát.
Sokkal jobban járnánk, ha őszintén szembenéznénk a tényekkel, és megfelelő megoldást választanánk. A függőség szó nagyon durván hangzik ugyan, de azért mégsem a világ vége. A dohányzásról is le lehet szokni. Megfelelő motiváció kell hozzá. És persze ott kezdődik a dolog, hogy valaki bevallja magának, hogy valóban dohányos. De ahogy a dohányzással együtt lehet élni, úgy az evésfüggőséggel is. Lehet, hogy több kért okoz a folyamatos önvád, és lelkiismeret-furdalás, ostoba megoldási kísérlet, mint maga az alapprobléma. Végül is csak szélsőséges esetben fajul el odáig, a túlsúly, hogy komoly orvosi gondot okoz. Számtalan túlsúlyos ember él különösebb egészségkárosodás nélkül. A kor elvárásai sokszor sokkal többet ártanak a lelkünknek, az énképünknek, önbecsülésünknek, és így végső soron az egészségünknek, mint a plusz kilók a testünknek.
A probléma akkor hatalmasodik el igazán, ha sem elfogadni nem tudjuk magunkat, sem bevallani magunknak a problémánk igazi okát. Ha jól érezzük magunkat, legyen bármekkora túlsúlyunk is, inkább foglalkozzunk hasznosabb dolgokkal, mint a fogyókúratéma. Viszont, ha akár testi akár lelki panaszaink származnak a túlsúlyból, akkor vegyük komolyan! De semmiképpen ne fogyókúrázzunk, mert az semmire sem jó. Legalább is a túlsúlyos embernek semmire (de most a fogyókúra-iparról ne beszéljünk). Amit érdemes megtennünk, ha változtatni akarunk, hogy nézzünk őszintén szembe önmagunkkal, aztán határozzuk el a változást, majd néhány káros szokásunkat apró lépésenként cseréljük le hasznosra. Ha így cselekszünk, akkor nem kell tartanunk a jojóeffektustól.